Nem vagyok szakértője sem a Country sem a Bluegrass zenének, tulajdonképpen véletlenül találkoztam egy érdekes történettel a minap, ami az 1930-es évek Amerikájába nyúlik vissza. Jó, bevallom őszintén soha nem hallottam még a Bluegrass zenéről egészen a mai napig. Csupán annyi információm volt, hogy Kentucky állam neve bluegrass vagyis a kék fű állama. Mivel minden hónapban pro bono tudósítok egy kulturális eseményről,a felkérő levelek közül ez a fesztivál tűnt számomra a legérdekesebbnek, ezért ellátogattam életem első Bluegrass zenei fesztiváljára Amerika legdélebbi államba.

Nem igazán tudtam mire készüljek, mivel a sajtó értesítőben az időponton és a helyszínen kívül csupán annyit írtak, hogy vigyek magammal egy széket. A helyszín Amerika egyik gyönyörű nemzeti parkja a sok közül, a színpad előtt ki széken, ki a fűben ücsörög a hatalmas öreg tölgyfák árnyékában. Egy kis zárt körnek láttam ezeket az embereket, igazi ortodox arcok akik ilyen fesztiválokra járnak. Valami nagyon laza, múltidéző, amerikai hippi feeling csapott meg.  Szeretem az ilyen helyeket, itt valóban kilehet kapcsolódni a mindennapi őrületből és ahogy elnéztem a földön ücsörgő amerikaiakat,  olyan természetesnek és emberközelinek tűnt, hogy az eredeti tervem miszerint megcsinálom a fotókat, beszélgetek pár emberrel a fesztiválról, hogy infót szerezzek és lelépek, teljesen megváltozott. Kerestem egy még szabad tölgyfát és én is leheveredtem az árnyékában. Amikor elkezdett játszani az első zenekar, meglepődtem mert valahonnan ismerősnek tűntek a dallamok. Amiről eddig azt gondoltam meg sosem hallottam, kiderült, hogy a rock and roll alapja.

Az itt elő emberek úgy tartják, hogy a bluegrass egyértelműen amerikai zene. Azonban a bluegrassnak közel ötven százaléka ír népzene. Az Írországból, Skóciából és Angliából 1600-as évek bevándorlói hozták magukkal alapvető zenei stílusukat, innen ered a ma ismert bluegrass gyökere. A korai Jamestown-i telepesek kezdetek terjeszkedni Carolina, Tennessee, Kentucky és Virginia államba, ők komponáltak új nótákat mindennapi életükről az új világban. Mivel akkoriban ezek a bevándorlok többnyire vidéken éltek, zenéjük a farmon, hegyekben töltött időket tükrözte, így a zenei műfajt is hegyi zenének, vidéki  zenének hívták. Az 1900-as évek elején a gramofon és a rádió feltalálásával a műfaj kikerült a déli hegyvidéki környezetből és az egész Egyesült Államok területén elterjedt.

A történelemben kevés emberről mondhatjuk el, hogy valaminek az atyja, és olyan tényleg kevés van akire ez a jelző illene egy zenei stílussal kapcsolatban. A zene mindig valamiből kifejlődik, de hogy valaki megalkosson egy saját zenei stílust. Pedig a bluegrassal ez a helyzet. Ez is egy olyan zene ami valamiből ugyan kifejlődött, de csak egy embernek köszönheti azt, hogy bluegrassnak hívják. És ez az ember nem volt más, mint Bill Monroe – a bluegrass atyja.

William Smith Monroe 1911. szeptember 13-án született a Kentuckyban lévő Rosine-ban. Ez egy puszta terület, ahol a század elején kétszer egy héten állt meg egy tehervonat, és ahová ma is csak egy út vezet. Tizenöt éves koráig nem is látott várost. A családja a farmból élt, szombatonként táncoltak, vasárnap templomba mentek. Ő volt a legfiatalabb a nyolc testvér közül, és éppen ezért jutott neki a családi zenéléseknél a legkisebb hangszer a mandolin, amin csak négy húrt hagytak meg. Általában kottából játszottak, de mivel rossz volt a szeme, Bill emlékezetből játszott, követve a többi hangszert. Ez a múlt század zenéje volt, hegedűvel és harmonikával. Később egy csavargó fekete gitáros mutatta meg neki a bluest.

A kemény munka közben hatalmas repertoárt halmozott fel, amivel azután nagybátyjával közös játékkal szórakoztatták a közönséget a szombati táncmulatságokon. Tizennyolc évesen testvéreivel elment Chicagóba, ahol szombatonként játszottak – Charlie Monroe gitáron, testvére Bill pedig énekelt és mandolinon játszott. 1938-ban azonban a testvérek összevesztek és Bill alapított egy új együttest melyet Kentucky államról bluegrassnak nevezett el. Ez a banda kezdte el a hagyományos country zene új formáját.

Volt abban az időben egy másik híres bluegrass zenész akit Granpa Jones-nak hívtak. Itt Amerikában úgy tartják kevés olyan jó country zenész volt mint az öreg Jones. Vicces, hogy fiatal kora ellenére Granpa vagyis nagypapának hívtak. Ez abból eredt, hogy nagyon öregesen, vagyis úgy öltözködött mint egy nagypapa, így ragadt rá a később mindenki által ismerté vált név. A fellépések alkalmával a haj és a bajusz amit viselt, ekkor meg nem volt igazi, később azonban ahogy idősödött, egyre inkább kezdett hasonlítani a fiatalkori itt úgy mondják “made up” karakterére.

Ennek a történetnek itt vége is lenne, azonban találkoztam a fesztiválon valakivel, aki nem csak a bluegrass zene teljes történelmi éveit élte át, de magáról Granpa Jones-ról is világhírű fotót készített 1949-ben. Mr Morton Glosser, aki nemcsak, hogy hihetetlenül jól harmonikázott az egyik bandában, de fiatal korában híres fényképész is volt. Egy fotósnak találkozni egy ilyen emberrel, amellett, hogy nagyszerű élmény, nem minden nap adatik meg. Mr Morton nagyon szerény volt beszélgetésünk alkalmával, viszont annál közvetlenebb és viccesebb. Akkor nem dicsekedett a híres fotóval amit készített, csak annyit mondott ő is fotózott régen és ezeket a digitális fényképezőgépeket már nem ismeri.

A napokban az Amerikai Kongresszusi Levéltárban találtam meg a nevezetes képet, mit ne mondjak, leesett az állam. Amiatt főleg, hogy most én készíthettem róla portrékat.  Mr Morton már betöltötte a 90. életévét és büszkén mesélte, hogy az amerikai függetlenség napjának ünnepén, Július 4.-én született. Vajon ezek a portrék is ilyen híresek lesznek egyszer amiket most róla készítettem? Ki tudja, én ezt már valószínűleg sosem tudom meg.

Visszakanyarodva a zenéhez, napjainkban a bluegrass zenét az egész világon játsszák és hallgatják – csak az IBMA-nek (International Bluegrass Music Association) mind az 50 államban és a világ 30 országában élnek tagjai. Az 1946-ban megszületett és napjainkban is széles körben játszott bluegrass zenére nagyon sok fajta zene hatással volt. Így a tradicionális és a fúziós jazz, napjaink country zenéje, kelta zene, rock & roll („newgrass” vagy progresszív bluegrass), az old-time és a déli gospel zene – ezen kívül a szövegeket is sok nyelvre lefordították. De, hogy egy kis vidámsággal zárjam a történetet, akárcsak a bluegrass fesztiválon eltöltött vidám órák alatt, Mr Morton meséjéből megírok egy vicces részt, hogy is tartják számon Amerikában Bill Monroe-t a bluegrass atyját:

“Egy bluegrass zenész a halála után a menyországba került. Séta közben a kék füvet taposva mindenütt ismert arcokat lát. Itt van Laster Flatt, Clarenc Whit, amott Carter Stanle – mondja.  A messze távolban lát egy fenséges alakot fehér ruhában, aki mandolinon játszik.

-Az ott kicsoda ?- kérdezi a kísérőjét. Nem tudtam hogy ő is meghalt.

-Á, dehogy halt meg – jön a válasz. – Csak az Úr Isten képzeli magáról, hogy ő Bill Monroe.”

 

Rita Gaal