Életemben először léptem Afrika földjére. Mindig azt gondoltam, hogy ha egyszer ez megtörténik, akkor valami „igazi afrikai” országba kell mennem, nem az északi turistaparadicsomokba. Ghána elsőre ijesztőnek tűnt, de ugyanakkor izgalmasnak is. Az egyik legbiztonságosabb és legfejlettebb afrikai ország, amely politikailag és gazdaságilag is stabil, így ha valaki itt kezd el Afrikával ismerkedni, biztosan beleszeret. A helyiek szerint Ghána Afrika kezdőknek.

Ghána területe és népessége csaknem háromszorosa Magyarországnak. Ghána mint szó azt jelenti, hogy harcos király, ami történelmüket tekintve érthető. Bár a név valószínűleg nem innen származik, hanem a francia Guinoye szóból, ami Afrika nyugati partjára utal. Ghána rendkívül változatos etnikai csoportok és nyelvek egyvelege. A világ egyik legnagyobb kőolaj, földgáz és petróleum termelő országa, arról nem is beszélve, hogy a világ legtöbb aranyát és gyémántját is itt termelik ki és 2015-ben pályáznak a legnagyobb kakaó termő ország címre is.
A ország egyes részei közt hatalmas különbségek vannak. Mi ezúttal Accrába, a fővárosba utaztunk.

Afrika
Egy évvel ezelőtt teljesen véletlenül Közép-Afrikai országokkal kerültem üzleti kapcsolatba, akik Magyarországra utaztak hozzánk. Ekkor kezdtem el először jobban beleásni magam Afrikába és az egyes országokat jobban megismerni. De ha elindul egy lavina, többet nem áll meg. Innentől havonta újabb és újabb afrikai országgal kerültünk kapcsolatba, és egyre több országot kezdtem megismerni. Minél többet tudtam, annál több minden érdekelt. Találkoztam kongói, dél-afrikai, kameruni és más afrikai emberekkel, érdekesnek tartottam a kultúrájukat és nagyon tetszett, amit meséltek az országukról. Afrikában az emberek nem sietnek, az idő nem fontos. Ez közös minden afrikai országban. Megismertem egy magyar hölgyet, aki több hetet töltött egyszer Kongóban, és azt mondta, hogy ez egy igazi terápia volt számára, kipihenten, kisimultan és nyugodtan tért haza.
Végül eljött az idő és egy barátommal, üzlettársammal lehetőséget kaptunk Ghánába utazni a külügyi delegációval. Látogatásunk fő célja volt, hogy a Magyar és Ghánai cégek közti kereskedelmi viszonyt erősítsük, amit a Magyar Külügyminisztérium és Szijjártó Péter a két ország közti egyezmény aláírásával megkezdett. Jövő márciusban pedig Magyarország külkereskedelmi képviseletet nyit Accrában. Nagyon izgatott voltam, hogy végre személyesen is megismerhetek egy igazi afrikai országot, ahol nem a turisták közé leterített törölközőről szemlélem az országot, hanem valódi helyi emberek segítségével láthatjuk meg Ghánát.

Accra, Ghána fővárosa
Az előkészületekre nem volt sok időnk. Vízum, oltások, repjegy- és szállásfoglalás, mindez egy hét, és már indultunk is. Az oltóközpontban és a barátaink, ismerőseink a frászt hozták ránk. Ha bármit eszel vagy iszol, meghalsz, ha kezet fogsz, meghalsz, ha valaki rád néz, meghalsz… minden fertőző, halálos betegséget terjeszt és meghalsz. Akik rutinosak voltak, azok kevésbé látták ilyen sötéten a helyzetet, de mindenképpen óvatosságra intettek. Hát így indítottak el minket itthon, de mi pozitívan és kíváncsian keltünk útra.

Accrába, az ország fővárosába érve a reptéren kaptuk az első impulzusokat. Meglepett, hogy az országba bejutni legalább annyira körülményes, mint az USA-ba. Vízum, migrációs papírok, a határon pedig ujjlenyomat vétel, fotó és interjú, ahogy megszoktuk USA-ba menet. Emellett hőkamerás lázmérésre is sor került. A reptér kicsi, koszos, és olyan, mint egy piac, de ellensúlyozta a kellemes 30 fok és a pálmafák.  Miután átjutottunk minden ellenőrzésen, a reptér előtt várt a kisbusz, ami elvitt a hotelbe. Útitársunk egy amerikai üzletember volt, aki minden második hónapot Accrában tölt, az ideje nagy részét pedig üzleti meetingeken és a szállodában. Szerinte a szállodában mindent megkap, amire szüksége van, ezért nem is érdemes kimozdulni, esetleg csak egy bevásárló központba. Láthatóan nyugodt volt és laza, ő már átvette az afrikai mentalitást. Nem sietünk, nem idegeskedünk. De nem hittünk útitársunk szavainak, mi ennél többet akartunk látni.
A szállásunk a szaúdi herceg tulajdonában álló 5 csillagos hotel volt. A lobby és a medence csodálatosan festett, a szobák egyszerűek voltak, inkább egy európai 4 csillagnak feleltek meg, de tágas volt, tiszta és mindennel felszerelt. A hosszú út után az első napot a szállodában töltöttük, pihentünk és ismerkedtünk a helyiekkel. Bár a hotel lakói főleg európaiak és amerikaiak voltak.

Az első két napot üzleti megbeszéléseken töltöttük. Az autóból láttuk, hogy milyen Accrában egy hétköznap az utcákon. A közlekedés elképesztő. Hatalmas dugók, 6-8 sávos utak, a kocsik közt pedig árusok, ahol egy komplett hétvégi bevásárlást el lehet végezni a piros lámpánál. A közlekedési szokások merőben eltérnek az európaitól, mégis, a tömött sorokban autózók, a cikázó motorosok és gyalogosok mellett, egyetlen balesetet sem láttunk, és amikor erről kérdeztük a helyieket, nem is értették, miről beszélünk. Miért ütnék el egymást?! Mindehhez hozzá tartozik, hogy náluk nincs zéró tolerancia, azaz korlátlanul ihatnak és vezethetnek. És élnek is ezzel a jogukkal.

Mi épp monszun időszakban érkeztünk, de néhány futó záportól eltekintve csodás időnk volt. Nappal 30 fok és ragyogó napsütés, este 25 fok. Bár elővigyázatosságból szedtük a malária gyógyszert, de egyetlen szúnyoggal vagy bogárcsípéssel sem találkoztunk, még az esőzés ellenére sem.

 

Bojo Beach, a tó és az óceán találkozása
A hivatalos programok után alig vártuk, hogy belevessük magunkat az igazi Afrikába. Egyik kedves helyi üzletember felajánlotta, hogy körbevezet minket az óceánparton. Másnap délelőtt 10-re beszéltük meg a találkozót. Ekkorra már mi is rutinos afrikaiak voltunk, így 9-kor a reggeli után kifeküdtünk a medence partjára élvezni a napsütést. Tudtuk, hogy a 10 óra vagy 10, vagy nem. Dél után nem sokkal meg is érkezett az önkéntes helyi idegenvezetőnk, és elindultunk Bojo Beachre, ami csaknem 1 óra vezetés Accrából. Azért ide, mert azt mondtam, hogy úszni is szeretnék az óceánban, és ez nem mindenhol lehetséges.

Bojo Beach egy privát strand. Érdekessége, hogy egy tavon kis csónakokkal kell átkelni a szigetre, aminek a túlpartján már az óceán van. A környék lélegzetelállító. Ide inkább a helyiek járnak, turisták ritkán. Mi épp hétköznap voltunk ott, rajtunk kívül csak néhány hajókészítő és a csapos volt a szigeten. A bár a sziget közepén van, helyi sört, üdítőket és friss kókuszdiót kínálnak. A hatalmas hullámok akár kedvezhetnének is a szörfözőknek, de a helyiek általában nem tudnak úszni. Informátoraink szerint érdekes egybeesés, hogy épp kint tartózkodásunk alatt tartott ott úszó edzést a magyar válogatott.

Mivel korán sötétedik, így az óceánparti kirándulás után volt időnk elmenni egy közeli plázába, ami Nyugat-Afrika legnagyobb és legmodernebb plázája. Nem csak hatalmas, de európai szemmel is megállná a helyét bárhol. Az üzletekben pedig a megszokott márkák köszönnek vissza.

Bojo Beachre tartva útközben helyi önkéntes idegenvezetőnk megkérdezte, hogy kérünk-e jégkrémet. Bár útitársam kételkedett, és kétszer is megkérdezte, hogy biztonságos-e az utcán venni ilyesmit, de helyi szemmel ez teljesen veszélytelen volt, így én elfogadtam. Bár csomagolásban volt, de a vanillia fagyi hűtése kérdéses és pálcika sehol. Inkább hasonlított egy zacskó tejre, mint jégkrémre. „A fogaddal kell kibontani, majd kiszopogatni” – magyarázta.  Itt azért elbizonytalanodtam, hogy tényleg jó ötlet volt-e a fagyi. De túléltük.
Az ételek egyébként mindenhol finomak voltak, akár a hotelben ettünk, akár egy gyorsétteremben. A plantain rendkívül népszerű, köretként vagy főételként fogyasztják, az íze valahol a banán és a krumpli között van. A csípős szószok, a csirkepörkölt és egyéb ételek egészen hasonlítanak a magyar konyhára. Fűszeres és ízletes.

Kézműves piac
Felbuzdulva az előző napi élményeken, utolsó napunkon kértük a helyieket, hogy vigyenek el valahova, ahol vehetünk szuveníreket. Reggel vártuk az újabb önkéntes idegenvezetőnket, aki tudja hol van az a piac. Afrikai nyugalommal, a megbeszélt időponthoz képest késve érkezett, mi már tűkön ültünk, nehogy lekéssük a gépet. Azon gondolkodtunk, hogy mi önállóan is megtaláljuk a piacot – utólag már szerencse, hogy nem indultunk neki egyedül. A piac parkolójába érve rutinos kísérőnk rövid eligazítást tartott, hogy mi a menete a látogatásunknak: előbb csak körbenézünk, nem veszünk semmit, és bármi történjen, alkudni kell. Amint kiszálltunk az autóból, azonnal ott termett 2-3 árus a portékájával. Kísérőnket követve elindultunk a kis sikátorokba a házak között.

Mindenhol árusok, helyiek, sehol egy turista. A fehér embert azonnal felismerik, hogy nem oda való, be is invitálnak mindenhova. Egy helyi árus felismeri a lehetőséget és szárnyai alá vesz minket. Innentől ő vezet körbe. Előbb bevisz minden üzletbe, megmutogatja az árukat, mindent megtapogatunk, felpróbálgatunk és persze jó turista módjára fotózunk. Egyik sikátor a másik után, üzletek és lakások váltják egymást. A falak közt épp csak elfér egy gyalogos, a kis utcák pedig koszosak. De a kézműves termékeik nagyon tetszettek, csodásan kidolgozott, precíz és egyedi munka mind. Kísérőnk úgy dönt, hogy megmutatja a műhelyeket is, ami a sikátorok mögött egy hosszú épület kis garázs-szerű helyiségekkel, kint és bent sok-sok dolgos kéz. Faragnak, gyöngyöt fűznek, dobra hálót fonnak, festenek, cipőt készítenek, táskát varrnak, egymást érik a műhelyek. Mindenhova bekukkantunk, engedik, hogy lefotózzuk őket munka közben és büszkén mutatják alkotásaikat. Le vagyunk nyűgözve.

 

A piacon az egyik kis sikátorban egyszer odaszalad hozzám egy kislány. Megfogja a kezem és széles vigyorral, csodálkozó szemekkel néz rám. Neki pont olyan érdekes voltam, mint ő nekem. Anyukája néhány méterrel arrébb egy lavórban mosdatta a kistestvért, és egy kedves mosollyal konstatálta a kislány közvetlenségét és jelenlétünket. Néhány percig csodálkoztunk egymáson, beszélgettünk, nevetgéltünk, de aztán tovább kellett mennünk.

Bár látogatásunk fő célja üzleti volt, rengeteg felejthetetlen élményt kaptunk a vendégszerető helyiektől, és legközelebb hosszabb időt szeretnénk ott tölteni, hogy még többet lássunk ebből a csodálatos országból.

Gabriella Veres, Lloyd Magazin