Az ősz kezdetével rendhagyó kiállításon vehetett részt egy kiváltságos közönség. Kamarás Máté élőben festett és énekelt, Kerényi Miklós Máté, a Budapesti Operettszínház színésze, verset mondott, míg Oláh Szabolcs akusztikus gitárral kísérte őket. Mindehhez a helyszín, az ART&ME galéria hangulata is remekül illett. Fantasztikus élmény volt, ahogy a különböző művészeti ágak összefonódtak.
Ezen a napon ünnepelte Kamarás Máté születésnapját, és egyúttal egy új dolog is született. Most először volt látható ez az összeállítás így együtt, időben és térben. De valószínűleg nem utoljára. A galériában egyébként Máté számos korábbi festménye is kiállításra került, amelyek jó része már magántulajdonban van.
A három tehetséges művésszel a kiállítás után beszélgettem, felszabadultan és jó hangulatban, miközben előtörtek a régi emlékek is. A koncepcióról, az ötletről, a közös múltjukról és jövőjükről meséltek. Míg a közönségtől kapták a véget nem érő dicsérő szavakat a produkciójukért, én közben Kerényi Miklós Mátéval beszélgettem.
– Fantasztikusak voltatok! Tényleg igaz, hogy nem próbáltatok össze előtte?
– Igen, mondtam, hogy a kiállítás előtt közvetlenül már ne próbáljunk. Annyit megnéztünk, hogy hol az eleje, hol a vége, és közben pedig improvizáltunk.
– Máté, Ti hogy találkoztatok a Kamarás Mátéval? Honnan ismeritek egymást?
– Hú, mi nagyon régről, mi már 1998 óta ismerjük egymást, egy lassan 20 éves „viszonyunk” van, mondhatjuk így is. Ő Miskolcon játszotta az Elisabeth című musicalben a Halált. Én lejártam ezeket az előadásokat megnézni, ott ismerkedtünk össze, ott lettünk jóba, és ott jártunk el bulizni Máté koncertjeire.
– Ti játszottatok is együtt a musicalben?
– Nem játszottunk együtt, én ősbemutatón játszottam az Elisabethben 1996-ban a Kis Rudolfot, és utána mikor ez az előadás Miskolcon ment, Máté játszotta a Halált. Már előtte azt hiszem az Operettszínházban is volt Halál, és utána Miskolcon. Az embernek szoktak lenni ilyen futó kalandjai az életében, a miénk egy ilyen futó barátság. Amikor itt van, akkor nagyon aktívan tudunk élni, együtt ebédelünk, találkozunk, elmegyünk bulizni, és aztán van, hogy két évig nem találkozunk, mert ő valahová repül, valahol máshol él, én pedig itthon dolgozom… De mindig mikor találkozunk, ugyanott tudjuk folytatni, ahol abbahagytuk. Ahogy most is tulajdonképpen, a kiállítás kapcsán. Nekem van egy festményem tőle otthon és felhívott, hogy azt a képet szeretné kölcsönkérni a kiállításra, illetve arra gondolt, hogy megnyithatnám az eseményt, mert régóta ismerem és van tőle festményem is, tehát mégis csak közvetlenebbül tudok beszélni róla. Megkérdezte, hogy ez a két estém szabad-e véletlenül, és a Jóisten úgy akarta, hogy szabad legyek, úgyhogy itt tudtam lenni ma is, itt tudok lenni holnap is.
– Melyik képe a Tiéd?
– Az Anya című festménye.
– Miért pont ezt választottad?
– Összefutottunk egy éve, elmentünk ebédelni, és ott a telefonján mutatta a képeit, hogy épp miket festett. Ezen a képen gyorsan át is lapozott, amikor mondtam, hogy ’Állj! Az mi?’. Visszalapoztattam vele hármat és akkor mondtam, hogy ez kell nekem. Ő mondta, hogy de hát ezt már régen festette, és egyébként vannak más képek.. De mondtam, hogy nem, nekem ez kell! Szerelem volt első látásra tulajdonképpen.
– Otthon van ez a képed?
– Igen, ez otthon lóg a falamon.
– És később Ti dolgoztatok együtt? Volt már olyan, amikor együtt játszhattatok a színpadon?
– Különböző musical gálákon énekeltünk már együtt, de színdarabokban még nem is játszottunk együtt. Valahogy úgy hozta az élet, hogy ő előbb volt az Elisabethben Halál, én csak utána lettem Lucheni, én előbb voltam kis Rudolf, ő csak utána lett Halál, úgyhogy ebben darabban sem találkoztunk, de ez a mi barátságunkat szerintem nem csorbítja.
– A mai siker után terveztek valami mást is közösen?
– Nem tudjuk, még sokat fogunk beszélgetni, bármi történhet. Máté egy borzasztóan nyitott személyiség, én magamról is ezt gondolom, szerintem bármi történhet a mi közös életünkben.
