Március elején rendezték meg Texas legnagyobb zenei  fesztiválját, a “Texas’ Tribute to Elvis” amely az állam első Elvis versenye. Ifj. Andorai Péter is meghívást kapott egy személyes megmérettetésre. Magyarországi énekes először kapott erre lehetőséget az Államokban.

A világ minden pontjáról érkeztek jelentkezők és rajongók. A verseny egyben előválogató is az augusztusi Ulimate Elvis nagyszabású rendezvényre, Memphis-be. Az esemény helyszínéül a Dallas sorozatból már jól ismert Southfork Ranch szolgált, amely sorozat – minő véletlen – épp Elvis Presley feleségének, Priscilla Presley-nek hozott ismertséget színésznőként. Elvis Presley 39 évvel halála után is egy igazi ikon, aki stílust teremtett. A mai előadóművészeken keresztül az új generációk is lehetőséget kapnak hogy megismerjék a dalait, akik nem voltak olyan szerencsések hogy személyesen lássák őt színpadon.

Ennek kapcsán beszélgettem a színész családból származó ifj. Andorai Péterrel, aki Magyarországról először jutott be amerikai Elvis versenyre. Itthon nem csak színészként csillogtatja meg tehetségét, de fiatal Elvist is megidézi nekünk koncertjein. Miután hazaérkezett Texasból, az Egri Csillagok premierjére sietett, ahol Bornemissza szerepét játssza. Sűrű időbeosztása és színházi elfoglaltságai miatt két héttel a verseny után egy csendes, napsütéses délután találkoztunk, hogy egy kávé mellett meséljen életre szóló élményeiről. 

Te vagy az első magyar énekes, aki Elvis versenyen részt vehetett Amerikában, Elvis hazájában. Milyen érzés ez számodra?

– Igen, tudomásom szerint Magyarországról még nem került be énekes amerikai Elvis-versenybe, és már önmagában a tény, hogy egy ilyen kis létszámú, főként született amerikaiakból álló csapatba beválogattak ismeretlenül, magyarként, hatalmas lehetőségként fogtam fel. Az elhatározás szinte véletlenszerűen jött, bár többen ajánlották a texasi versenyt, kint élő ismerősök is. Ez volt ugyanis az első ilyen rendezvény az államban, és ennek azért is volt jelentősége, mert Elvis karrierje kezdetén, 1954-ben és 1955-ben Texas-ban játszott a legtöbbet. Ez az állam emelte őt fel gyakorlatilag, és már ideje volt, hogy itt is megemlékezzenek a munkásságáról a Texas Elvis Festival keretében.

Felvillanyozó érzés volt ebben a közegben, a Dallas-sorozat helyszínéül szolgáló Southfork Ranch-en részt venni ezen az eseményen, mintegy nyolcszázötven néző, és Elvishez még életében közel álló emberek előtt.

Hogy zajlott az előválogatás?

– Tulajdonképpen nem volt előválogatás. Én tavaly december közepén adtam le a jelentkezésemet, és január elején már jelezték is, hogy bekerültem. A jelentkezéshez fényképeket, egy bemutatkozó leírást és videókat kértek. Úgy gondolom, ha már csupán ezek alapján is meggyőző tudtam lenni, akkor nem lehet okom aggódni, és úgy mentem ki a versenyre, hogy igyekszem ajándékként, élményként felfogni a lehetőséget, és tisztán csak jól érezni magam. Minden más csak hab volt a tortán.

Ezután a versenyre 18 előadót hívtak meg Texasba. Milyenek voltak a többiek? Mennyire voltak ”Elvisek”?

– Rajtam kívül négyen kerültek be Amerikán kívül, Európából voltunk hárman, valamint egy brazil srác, aki második lett. A többi versenyző már többször indult ilyen megmérettetésen az elmúlt években, és többségük már jól ismert volt a közönség előtt, helyiek voltak, illetve látszott, hogy nagy rutinnal és tapasztalattal rendelkeznek ebben a közegben.
Az előadók nagy része a sztereotípiának számító fehér kezeslábasban és teljes Elvis-sminkben és parókában lépett színpadra, sőt néhányan még színpadon kívül is Elvis-jelmezben jártak-keltek a helyszínen. Én nem sminkeltem magam Elvisre, és nem is húzok Jumpsuit-ot, maradok a fiatalabb Elvis-korszaknál, ami nem túl extravagáns, mégis jellegzetes, és teljes mértékben tudok vele azonosulni. Bár itthon furcsának tűnik, ott ez egy munkának számít, sokukat hívják rendezvényekre fellépni, vagy akár csak jelen lenni Elvisként, ez ott a kultúra része, olyan, mint Disneylandben Mickey egér, aki nélkül nem létezik az a mesevilág. Amerika nem létezik Elvis nélkül, és ezzel ott maximálisan élnek is, még ha néha nevetségesnek is tűnik ez a fajta szerepjátszás. Teljes közelségben azonban nem tűnik annyira komikusnak ez az egész, egy másik nézőpont alapján végülis ők tartják életben a kultuszt. Ki jobban, ki kevésbé. A nézők között sokan voltak, akik még élőben látták Elvist, vagy akár találkoztak is vele, és nagyon érdekes volt hallgatni a személyes beszámolóikat, amiket még mindig olyan átéléssel mesélnek, mintha tegnap lett volna. Nekik ez egy nosztalgia és egy töltődés is, kicsit újraélhetik a régi élményeket a Tribute Artistok segítségével. Az Elvis Presley Enterprises és a Tees Events azért dolgozik minden évben, hogy a lehető legszínvonalasabb és legteljesebb Elvis-élményt adja a közönségnek. Így minden évben egyre több és több érdeklődő látogat el a fesztiválokra, versenyekre, amik a világ több helyszínén is megrendezésre kerülnek.

A versenyen egy impozáns szakmai zsűri pontozta az énekeseket, köztük igazán nagy nevek is. Kik voltak ők?

– A négytagú zsűri valóban olyan emberekből állt, akik jól ismertek az Elvis-körben, hiszen Elvis személyi testőre, turnészervezője és női vokalistája is helyet foglalt. Valamint díszvendégként megjelent Linda Thompson is, aki utolsó éveiben négy évig volt Elvis barátnője, majd később a zeneiparban lett ismert. Ő írta többek között Whitney Houston I Have Nothing című dalát is, amiért Oscar-díjat is kapott.
A zsűri több szempont alapján pontozott, de ezeket nem hozták nyilvánosságra, csak a végeredményeket. A verseny alatt nem lehetett velük kommunikálni, de utána már tudtam velük pár szót beszélni. Nagyon támogató és pozitív szavakat kaptam, amikre nem is számítottam.

Milyen volt a helyszín, milyen dalokat énekeltél?

– Három fordulóból állt a verseny, és minden fordulóban kettő dalt énekelt mindenki. Ezeket már előre tudtuk, mivel saját listából válogattak. Az első fordulóban zenei alapra, a második és a harmadik fordulókban már egy komplett zenekar kísért mindenkit, próba nélkül is tökéletes és összeszedett produkciót nyújtva. Az amerikai szervezés és szakmai profizmus érezhető volt végig, semmi esetlegesség vagy váratlan helyzet nem adódott. Bár névsor szerint mentek a körök, így a nevem alapján mindig  én kezdtem minden fordulót, ez azonban nem vett le a teljesítményemből, inkább csak plusz feladat volt, hogy a közönséget elsőként kellett megfogni, amikor még éppen csak ráhangolódtak a versenyre. Egy-két dal kevés ahhoz, hogy mély benyomást tegyünk egy ilyen közegben, viszont a második fordulóban énekelt két dalom (Got A Lot of Livin’ és Trouble) után rengetegen megállítottak akár egy-két elismerő szóra, vagy hosszabb beszélgetésre, közös fotóra, aláírásra, konkrét meghívásra. Fontos, hogy elfogadják az embert, és tudják, mire számíthatnak tőle, mégis milyen ember ő. Itt azt éreztem, hogy őszintén felkeltettem az érdeklődésüket, és nagyon sok pozitív és elismerő visszajelzést kaptam, amiért úgy éreztem, hogy már megérte ott lenni. Sok szempontból ez mélyvízinek számított, és egyáltalán nem bántam meg, hogy kimentem, és megmutattam magam, mert több megkeresést kaptam és sok ismeretséget kötöttem, akikkel tartom a kapcsolatot. De valójában ott éreztem meg, hogy mekkora is ez az ország, ez a kifejezetten amerikai kultusz és ez a közösség, ahova nagyon nem könnyű bekerülni. Ugyanúgy megvan a hierarchia, a kapcsolatok és az ismertség tényezői, amiket figyelembe kell venni. A srác, aki megnyerte, Victor Trevino Jr, már ismert volt a helyiek körében, és Las Vegas-ban is volt saját műsora.  Aki helyben van, nyilván több lehetőséget kap, mint aki teljesen kívülállónak számít. A lépcsőfokokat itt is meg kell járni.

Itthon már sikeres és ismert előadó vagy, a koncertjeiteken mindig megtelik a hely pöttyös szoknyás lányokkal és jampi srácokkal. Milyen volt életedben először amerikai közönség előtt énekelni? Milyen volt a közönség?

– Itthon valóban szerencsénk, hogy van egy stabil táborunk, akik nagyjából mindenhova követnek minket, a The Graceband nevű zenekarral koncertezem rendszeresen. A közönségünk nagyon változatos, egészen fiataloktól az idősebbekig tényleg több generáció szeret hallgatni minket, és ez nagyon jól esik. Mivel az 50-es évek rock and roll számait játsszuk, így a koncertjeinken általában táncolni szoktak, és tényleg többen korhű ruhákban és frizurákkal jelennek meg, ennek nagyon jó hangulata van, és erősíti a korszellemet, amit át szeretnénk adni, mégis igyekszünk ezt mai hangzással és energiával tenni. Nagyon hálásak vagyunk a közönségünknek, akik baráti támogatásukkal és jelenlétükkel lehetővé teszik, hogy folytassuk, csináljuk ezt a produkciót, szélesítsük az ismeretségi körünket.
Az amerikai közönség sok mindenben különböző az itthonitól. Ott nem a táncra helyezik a hangsúlyt, inkább néznek, figyelnek, nagyon kommunikatívak, és mindenre tapssal és hangos tetszésnyilvánítással reagálnak. Ott nagyon fontos, hogy külsőre hogyan tudja valaki megjeleníteni Elvist, hogy pontosan tudjon úgy mozogni, úgy kacsintson vagy mozdítsa a száját vagy a kisujját, és ezt ott nagyon értékelik. Szinte pontos másolatokat keresnek, és ebben sokszor van jó adag mesterkéltség is. A lélek, az érzelmek a külsőségek után jönnek, de végül kiderül, hogy ugyanolyan fontosak. Csak amikor beszélnek róla, mindig a külsőségeket emelik ki első helyen. De az amerikai hálás közönség, és az azonnali visszajelzéseik nagyon tudják inspirálni az embert a színpadon.

Az, hogy első amerikai megmérettetésen ilyen előkelő helyen végeztél, és ekkora sikert arattál a zsűri és a közönség körében, ez adott lendületet a folytatáshoz? További versenyeken is tervezel indulni?

– Az utolsó körbe, a döntőbe nem kerültem be, mégis úgy érzem, hogy amit így ismeretlenül, első alkalommal ki tudtam hozni magamból és a lehetőségből, azt maximálisan megtettem, de nagyon tanulságos is volt egyúttal.Természetesen nagy erőt és lendületet adott a továbbiakhoz, és hogy lássam, milyen lehetséges út vezethet az álmok megvalósításához. Ugyanakkor mégsem szeretnék egy sokadik Elvis-imitátor lenni, és igyekszem nem beskatulyázni magam, csak hagyni, hogy a saját személyiségemen át legyek képes megmutatni Elvis energiáját, és közben önmagam maradni. Egészen addig vagyok képes ezt csinálni, amíg úgy érzem, hogy önazonos a történet. Semmi műanyag, felvett vagy túl mesterkélt attitűd nem esik jól, és azt a közönség is megérzi. Ez egy játék, nincs véresen komolyan véve, különben el lennék veszve. De csinálok mást is emellett, hogy ne ragadjak bele. Mégis, ennek ellenére is mindig megkapom, hogy Elvis-es vagyok, mint ahogy már középiskolás koromban is. Sokáig ez ellen dolgoztam, de az élet mindenképpen arra terelt, hogy ezt meg kell mutatnom, és most már nem ellenkezem. Szeretem, és természetesen következik belőlem. Nem kell erőlködnöm, és tükör előtt gyakorolnom, vagy a hangomat erre edzenem, mert adja magát. Úgy fogom fel, hogy a lángot kell tovább vinnem, és ennek igyekszem maximálisan eleget tenni. Hála Istennek vannak olyan emberek körülöttem, akik jeleznék, ha valami nem jó irányba haladna, és rájuk hallgatok. A többi a jövő zenéje.

Itthon is rendszeresen koncerteztek. Hol láthat Titeket a közönség legközelebb?

– Készülünk a nyári szezonra, májusban Egerben lesz egy rockabilly hétvége, ahol játszunk, illetve egy amerikai autós fesztiválon, de minden hónapban ott vagyunk az Amigo bárban, és további eseményekről tájékozódni lehet a Facebook oldalunkról is.

 

Megkeresésünkre Steve Horn, a Tees Events USA LLC, az esemény főszervezőjének igazgatója, és Sue Horn a rendezvény szervezője elmondták, hogy mennyire fontos számukra, hogy Elvis emlékét megőrizzék és tovább vigyék. Ehhez évről évre nagyon sok tehetséges fiatal jelentkezik a versenyekre minden országból, de csak a legeredetibbeknek és legtehetségesebbeknek van lehetőségük élőben is fellépni a kritikus közönség és zsűri előtt. Jövőre május végén rendezik meg ismét a texasi versenyt Southfork Ranch-en. 

Gabriella Veres