Rettenetesen érdekelte a fény, a fény és az árnyék viszonya – mondta hétfőn az MTI-nek a napokban elhunyt Zsigmond Vilmosról Káel Csaba rendező, aki szerint az Oscar-díjas operatőr emberi nagysága abban rejlett, hogy imádta az életet, és minden díj és elismerés ellenére végig megmaradt annak a jó humorú szegedi srácnak, aki volt.

    “Mindig volt a nyakában egy fényképezőgép. Volt, hogy rohantunk ki a repülőtérre, már majdnem lekéstük a gépet, de amikor a ködben kibukkant a Nap, meg kellett állni, és csinált néhány képet. Hihetetlen szenvedéllyel foglalkozott a fénnyel” – emlékezett Zsigmond Vilmosra a Müpa vezérigazgatója, aki akkor került szoros szakmai és baráti kapcsolatba a legendás operatőrrel, amikor együtt dolgoztak a Bánk bán című operafilmen.
    “Már korábban is ismertem, frissen végzettként asszisztense voltam egy filmben, amit ő rendezőként jegyzett – azt mondta, soha többé nem fog rendezni. Viccesen megemlítettem neki, hogy ha valaha forgatok majd egy filmet, szeretném, ha ő lenne az operatőre, amit meg is ígért. Amikor 2000-ben fölhívtam a Bánk bán-film kapcsán, felemlegettem neki ezt, és el is vállalta. Nagyon érdekelte a zenés film műfaja, addig csak a rock területén forgatott hasonlót. Hazajött, és ez lett az első magyar játékfilmje – ráadásul olyan helyszíneken forgattunk, ahol felnőtt, így például a Tisza-parton. Gyönyörű a nyitó képsorok impresszionista látványa, ahogyan a Tisza-parton felszáll a hajnali köd, és átszűrődnek a fények. Még arra is emlékezett, hogy milyen időpontban kell ehhez forgatni!” – mesélte Káel Csaba, hozzátéve, hogy Zsigmond Vilmos élete végéig büszke volt erre a filmre.
    “Kár, hogy nem készült külön film arról, ahogyan Zsigmond Vilmos hazatért, és újra találkozott az ifjúkorában hátrahagyott tájakkal, országgal” – jegyezte meg Káel Csaba.
    Zsigmond Vilmos filmtörténeti jelentőségét ecsetelve kifejtette: valóságos forradalom volt, amikor az 1970-es években a magyar operatőr és mások átvitték Hollywoodba, majd ott zseniálisan kibontakoztatták az európai tudást, az európai stílust. “A 70-es évektől a legnagyobb rendezőkkel forgatott, a legnevesebb színészeket fotografálta. Több mint 65 nagyjátékfilmjével csodálatos, lezárt életművet hagyott hátra.”
    Felidézte azt is, hogy bár Zsigmond Vilmos csak amatőr fényképésznek tartotta magát, fantasztikus fotókat készített; szeretett természetes módon fotózni, minél kevesebb digitális beavatkozással, ami ma már szinte elképzelhetetlen.
    “Amikor 2003-ban kint voltam nála, láttam, hogy a garázsában mennyi előhívatlan negatív és elkészült fotó van. Itt fogant az ötlet, hogy érdemes lenne ezeket – legalább egy részüket, ez csak a jéghegy csúcsa – bemutatni egy kiállításon, majd közös barátunk, Romwalter Richie keresett meg egy konkrét elképzeléssel, amit egy szakmai stábbal kidolgoztunk és a legutóbbi Budapesti Tavaszi Fesztiválon meg is valósult a Ludwig Múzeummal közös szervezésben. A kiállítás óriási siker volt, és mivel úgy terveztük, hogy a mester 85. születésnapja is beleessen a tárlati időszakba, ezt is meg tudtuk ünnepelni – külön öröm, hogy ő maga is jelen volt.”
    Káel Csaba úgy vélte: Zsigmond Vilmos emberi nagysága abban rejlett, hogy mindig önmaga tudott maradni. “Megmaradt annak a jó humorú szegedi srácnak, aki volt. Ezt megőrizte az Oscar-díja, a BAFTA-díja, a legnagyobb kitüntetések mellett is. Szerette a szépet, az életet, nagyon szerette a jó konyhát. Hirdette az élet szépségét, nagyon komoly, tanulni való örökséget hagyott ránk.”
    A Müpa vezérigazgatója emlékeztetett arra is, hogy jelenleg vetítik az operatőr retrospektív sorozatát, amelyben bemutatják a legnagyobb rendezőkkel készült filmjeit. A Müpa-mozi következő alkalmán, január 17-én Az eastwicki boszorkányok című, John Updike regényéből készült filmet vetítik, és egyúttal megemlékeznek a művész haláláról is.

(MTI)